II. János Pállal 1999-ben személyesen is találkoztam. Amikor a magyar delegáció tagjaként odaléphettem hozzá, reformátusként nem térdeltem le, csak meghajoltam, kezet fogtunk. Tisztán emlékszem, úgy tudott rám nézni – bár a századik ember lehettem aznap, akivel találkozott –, hogy ez egy teljesen személyes pillantás volt. Rám nézett, majd azt mondta: “protestante”. Én pedig azt feleltem: “si”, ennyit tudtam ugyanis olaszul. Erre a pápa németül hozzátette, hogy “nicht so schlimm”, vagyis „nem olyan vészes”. Ha pedig a katolikus egyházfő ezt mondta nekem, akkor mi problémája lehet még velem katolikus barátaimnak? Szoktam is mondani, hogy én a pápa utólagos engedélyével vagyok református.

Azt mondtam II. János Pálnak, hogy szeretném a magyarok, még az ateisták nevében is megköszönni, amit a kommunizmus bukásáért tett. Ott állt ekkor mellettünk Tar Pál, Magyarország akkori vatikáni nagykövete, aki felsóhajtva hozzáfűzte: milyen szomorú, hogy ezzel kapcsolatban mindenki csak Gorbacsovot meg Reagan-t emlegeti, a Szentatya szerepe szinte feledésbe merül. Erre a pápa úgy reagált: „az Úristen tudja, és ez elég”. Ezt a mondatot azóta rengetegszer ismételgetem magamban. Amikor például a politikában igazságtalanság ér, vagy egy pozitív eredmény, amiért sokat dolgoztunk, nem, vagy nem úgy jut el az emberekhez, ahogyan annak kellene – ilyenkor el szoktam mondani magamban II. János Pál szavait: az Isten tudja, és ez elég nekem.

S bár 15 év eltelt azóta, ez az emlék nagyon élénken él bennem azóta is. Holnap, az Isteni irgalmasság vasárnapján pedig egy újabb felemelő, és bizonyára ugyancsak meghatározó élményben lehet részem: személyesen is részt vehetek II. János Pál szentté avatásán.